A Változó (TMR-Minho)- 9. Fejezet

Claire

 

Mit meg nem adnék most egy pillanatért a múltból, csak hogy elfelejtsem ezt a nyomorúságos jelent.

Nem tudtam visszaaludni.Vagy a vérben tocsogó Newt vagy a szétmarcongolt Minho járt az eszemben.Nem volt nyugtom.Friss levegő után áhitoztam, zúgott a fejem.Mielőtt még rendesen előbújt volna a nap, kisurrantam Newt szobájábol.A lábam valamiért az Útvesztő még ki nem nyilt kapujához vitt.Leültem a fűbe és vártam, hogy széttáruljon.A környék síri csendben volt.Segitett rendezgetni a gondolataim.

Egy morzsolódó hangra lettem figyelmes. Felpattantam, mint akit megszúrtak. Az Útvesztő négy kapuja lassacskán kinyilt. A hozzám legközelebbihez sétáltam. Tiltott dolog kisétálni ha nem vagy Futár, nem? Megálltam a tátongó bejárat előtt. Ez a tátongó szörny nyelte el Minhót.

-Mit csinálsz itt?-kérdezte valaki a hátam mögött-Tudod, hogy nem szabad bemenned.

Clint volt az, a házam előljárója.

-Tudom, csak..nézd!

Valami mozgást láttam az Útvesztőben. Kiváncsiságom felülmúlta az eszem, mielőtt még Clint megállithatott volna, befutottam. A levegő egyből melegebb és fülledtebb volt, mint kinnt. Amikor az áporodott levegőbe szagoltam megcsapott a rothadó növények szaga ls még valami dermesztően ismerős: vér. Visszaléphettem volna, de nem tettem.

Belém szorult a levegő, amikor megláttam.

Minho volt ott. A földön ült, a hátát az Útvesztő falának támasztotta.Oda rohantam hozzá és térdre zuhantam.Hiába szólitottam, rázogattam, nem reagált. Megmarkoltam a kezét, ami sajnos hideg volt. Meghalt, gondoltam és a hideg rázott ki. Gyorsan felálltam és kinéztem az Útvesztőből.Clint halálsápadtan még mindig ott állt, ahol utoljára láttam.

Minho

Fájdalom, ez minden amit éreztem amikor kezdtem magamhoz térni. Csontighatoló, tömör, szűntelen fájdalom. Nyugi, ha fáj még valamid, azt jelenti hogy még élsz, mondtam magamnak, hogy összekaparjak némi erőt. Hiába minden nyafogás, fel kel kelnem és tovább kell mennem, ha nem akarom úgy végezni mint Nick. Csóró bökött, sosem volt a szívem csücske, de senki sem érdemel olyan halált amit ő kapott. Senki. Az Alkotók vért akartak látni, törött csontokat és vérfagyasztó sikolyokat.

A szemhélyamon keresztül nem szűrődött át fény, így azt gondoltam még mindig éjszaka lehet. Sokszoros parancsomra a szemhéjaim engedelmeskedtek és végre megláttam a körülöttem lévő világot ami cseppet sem hasonlitott az Útvesztőre. Inkább valami szoba volt, tele ágyakkal meg...várjunk csak, ez olyan mint a Tisztáson a gyengélkedő!

Hát mégiscsak megcsináltam, örömömben fel akartam pattanni, de éles fájdalom nyilalt belém, már majdnem megfeledkeztem az állapotomról. Hangosan felnyögtem és szitkozódtam. Az izmaim mintha zselévé váltak volna, meg sem tudtam moccanni, de az agyam viszont szüntelenül pörgött. Nem emlékszem hogyan jutottam vissza, sem arra, hogy bárkivel találkoztam volna, aki elhozott volna a Kóroncokhoz.

-Ó, hát végre felkelt!- szólalt meg egy hang és én nehézségekkel megküzdve, a hang irányába forditottam a fejem -A többiek már azt hitték úgy kiütötted magad, hogy sosem kelsz fel...

Valami Kóronc volt, azt hiszem Clint a neve. Na jó, ne nézz így rám amiért nem tudom a nevét, nem sokszor jártam a Kóroncoknál és amikor ott voltam nem éppen ismerkedősdit ját-szottam. A Kóroncok amúgy sem komálják a futárokat valamiért, de hogy miért, azt a halálomig nem fogom megtudni. A srác lekezelő hangja viszont majdnem beinditotta a szarkazmus-gombomat. Nyugi, vigyázz a szádra, intettem magam, Ez a bökött ad neked gyógyszert, tudod, tűt szúr beléd, nem most kellene megmutatni, hogy ki a kakas a tyúkolban...

Clint odasétált az ágyam melletti asztalkához, éberen követtem a szememmel.

-Oké, nyugi, tudom, más Kóroncot vártál.- vonta meg a vállát, én pedig felvontam a szemöldököm - Alig tudtuk rávenni Claire-t, hogy tágitson az ágyad mellől. Végül szerencsére Newt-nak sikerült elvinnie a kunyhójához.

Igen, tiszta szerencse, szólalt meg a szarkasztikus énem, mielőtt még megállithattam volna. Tényleg fáradt vagyok.

Elbarangoltam a gondolataimban és a Kóronc ki is használta az alkalmat, hogy egy méretes tűt szúrjon a bal karomba. Az ajkamba haraptam és bosszúálló tekintettel Clintre néztem. Őt nem zavarta a jeges tekintetem tovább folytatta a dolgát, levett néhány kötözést, belém döfött néhány tűt, efélék.

-Tudod, szerintem te nem érdemled őt meg. - szólalt meg hirtelen- Három este virrasztott nálad, ugye tudod? Jóságot adott neked, pedig te biztosan csak elutasitottad volna, minden-kivel ezt teszed, még Newt-tal is. Nem tettél semmit, hogy megérdemeld őt. És nem is látok esélyt, hogy valaha is fogsz tenni.

Szótlanul feküdtem az ágyon. Ez bökött, ez a szerencsétlen Kóronc osztja nekem a szentlec-két? Ő, akivel soha életemben nem beszélgettem, kezd el arról beszélni, hogy mi jó és mi nem amit teszek?

-Megmentettem az életét, bökött!

-A saját emberedtől? Az igen! - gúnyolódott tovább Clint, miközben kihúzta az utolsó tűt -Tégy neki egy szivességet és mentsd már meg magadtól is, jó?

A karom hamarabb reagált a mondatára, mint az agyam, és meg is bántam ezt, mert amint megfeszült a karizmom, egy égető fájdalom szúródott a karomba. A tehetlenség hurokként fogott körül nem engedett el.

-És mégis ki mondta ezt?- morogtam megfeszitve az állkapcsom

-Newt.-válaszolt Clint nemes egyszerűséggel.

Most már a szúró fájdalom kevésnek tűnt, ahhoz képest, amit belül éreztem. Nem akartam hinni a fülemnek és a józan eszemnek.

-Newt mondta ezt?- köptem ki keserűséggel a szavakat

Clint komótosan elcammogott az ágytól az ajtóig és visszapillantott rám.

-Ha Kóronc vagy, egy idő után már szinte mindenki gondolatát ki tudod olvasni. Newt egy szóval sem mondott ilyet, de a szeme igen kifejező volt.

Thomas

Az ágyamban feküdtem és próbaltam lecsillapitani cigány kerekeket hányó gyomromat. A4 holtteste látványa beleégett a retinámba és nem engedi, hogy feletsek.

Tom?

Lecsukódott szemhéjaim felugrottak. Teresa telepatikusan kommunikált velem.

Itt vagyok, Teresa.

Jól vagy?-kérdezte mély aggodalommal a hangjában

Igen, azt leszámitva, hogy mindjárt megént kidobom a taccsot.

Hol vagy?

A szobámban.

Egy cseppnyi szünet után hozzátettem:

Teresa, mi ez a nagy kérdezősködés?

Teresa hallgatott, szinte magam előtt láttam ahogyan lesüti a tekintetét és az ajkába harap.

Teresa?

Féltelek, Tom. Érzem, hogy valami szörnyű dolog fog történni.

Hallgattam, mert sajnos én is hasonlóan éreztem. Mintha időzitett bomba lenne a belsőm, a levegő pedig puska porral telitett, és akármelyik pillanatban felrobbanhat.

Meg kellett volna ölnöd, Thomas.

Te megtetted volna? Megölted volna A4-et a helyemben?

A lány elnémult. A szemem elkerekedett és egy félelem hullám söpört át a testemen.

Teresa, ugye megölted?

Teresa?

Nem! Nem tudtam!- A kiáltása visszhangzott a fejemben-Nem tudtam, Tom, sajnálom.

Hideg futkosott a hátamon és felgyorsult a szivverésem. Falfehér lettem, és néhány pillanatig nehezemre esett fenntartani a telepatikus kapcsolatom Teresával.

Tudatában vagy annak, hogy mennyira nagy bajban vagyok most?

Tom...

Szerintem tudod, ellenkező esetben nem kerestél volna fel!

Zajos gondolatok balhéztak a fejemben. Legszivesebben orditottam volna. Az adrenalin zuhatag döngött az ereimben és arra késztetett, hogy feltépjem az ajtót és romokba döntsem a világot és ezt a kinkamraként használt labort...

Talán úgy is mindjárt betörik az ajtóm és értem jönnek.

Sajnálom, de nem tudtam megtenni, főleg miután kiborultál...

Szóval az én hibám?, akartam visszavágni. Az én hibám, hogy képtelen voltam megölni egy ártatlant, mert egy csöppnyi empátia megállitott. Mert már annyira azonosúltam azzal a szörnyű masinával, hogy nem láttam más megoldást mint elmenekülni magamtól és attól aki lettem.

Nem volt időm visszavágni Teresának, az ajtómon valaki berontott. Felpattantam az ágyról. Dr. Moore két fegyveres, patyolat fehérbe öltözött férfivel az oldalán ott termett a szobámban.