A Változó 10. Fejezet

Thomas

Csak pár órára zártak be abban a kegyetlenül fehér szobában ahová hozott Janson és a fegyveresek. Amikor a szobába vetettek egyébre sem tudtam gondolni, mint hogy én ártatlan vagyok és ez mind csak egy félreértés.

- A7 ugyan túlélte, de még meg lehet oldani a helyzetet! - ordítottam miközben az ajtót dörömböltem - Én ki tudom javítani! Csak én tudom mire képes a Változó, hiszen én alkottam!

Csend.
Csak csend.

Semmi haszna, ezek csak üres szavak. Ezt te is tudod, gondoltam és lesütettem a tekintetem. Úgy viselkedtem mintha igazán egy lennék a VESZETT-ből. Undorodtam magamtól, a torkom keserű volt.

Teresa próbált velem telepatikusan kapcsolatba lépni. Egy darabig hagytam hogy beszéljen a fejemben, hallottam a sírás küszöbén álló hangját, ami később nyöszörgéssé torzult el. Zavart, és még jobban felkavart. Egy idő után szó nélkül megszakítottam a kapcsolatot és Teresa hangja először elhalkult, majd végleg megszünt.

A fejem néha teljesen üresnek tűnt, néha viszont zsongott. Az agyamat megbénitotta a fal fehérsége. Azon gondolkodtam mikor jönnek értem, hogy véget vessenek az életemnek. Láttam már, hogy máskor is amikor halálra ítéltek egy dolgozót, bevezették egy szobába és öt perc után nélküle jöttek ki. Persze két hónap után megtaláltuk Teresával a hullaszekcióban.

De velem miért nem végeznek már? Miért húzzák az időt?

Biztosan szeretik nézni ahogy ebben a szobában vergődök és gyötrődök. Talán ezt is büntetésül szánják.

Mivel követtem el én nagyobb hibát mint az az orvos, aki kínjának hamarabb vetettek véget?

Azt hittem bele örülök a magányban. Jobb híján azon kezdtem ábrándozni hogyan fognak megölni, már pedig biztosan meg fognak. Elképzeltem, hogy az egyik fegyveres a fejemhez emeli a pisztolyt. Áh, nem, nem így lesz. A patyolat fehér falat beszennyezné a kifröccsenő vérem és annak Janson nem örülne. Talán majd belém szúrnak valami tűt és a méreg majd megöl. Igen, biztosan így lesz. Így Jansonnak sem kellesz amiatt fájjon a feje, hogy a hullám után takarításra lesz szükség.

A saját morbid gondolkodásom megrémített.

Sőt, a halálom gondolata felkavarta a gyomromat. A testemet pánik szállta meg. A sarokban üldögéltem és magam elé bámultam.

Pislogtam.

A hófehér falról a vérem csorgott le.

Pislogtam.

Az ajtó felcsapódott és Janson jött. A szemem elkerekedett. Egyedül jött, semmi fegyveres katona, vagy tolható asztal fecskendőkkel.

- Thomas.

Azt hittem annyi erőm sem lesz, hogy megmoccanjak, de akkor annyi erő szállt a végtagjaimba, hogy villám gyorsan felpattanjak. Meg is tántorodtam egy kicsit.

- Jött, hogy véget vessenek az életemnek. - vicsorogva néztem a doktorok doktorára, Jansonra

-Ugyan már, hagyjuk ezeket a vandál megnyilvánulásokat. Gyere, üljünk le. - intett Janson és leült az asztalhoz

Úgy ült le mint egy délutáni teához. Hidegen, kimérten nézett rám, várva hogy helyet foglaljak.  Elővigyázatos léptekkel, de megtettem amit várt tőlem. Tudtam, hiába való az ellenkezőjét tennem. Janson átható pillantást vetett rám.

- Te melyik oldalon állsz? - a hangja szemrehányással téli volt

- A VESZETT oldalán. - válaszoltam kisvártatva, de Janson csak hitetlenül pillantott rám

- Akkor nem ülnél most itt.

Az arroganciájától orrni kezdett az agyvizem. A körmeim a kezembe mélyesztettem.

- Hiszen csak hibáztam! - kiáltottam fel és az asztalra csaptam

- Ez nem hiba volt! A munkatársad, Teresa Agnes és Dr. Moore jelentett. - emelte fel a hangját, Janson diadalmas grimaszt vágott - A rebellis cselekedeteid következményeinek teljes tudatában, szándékos engedetlenséget követtél el. Még a fizikai gyengeségre sem hivatkozhatsz, az életjeleid mindvégig normálisak voltak.

De hát ez lehetetlen!  Emlékszem, hogy émelygett a gyomrom és alig vánszorgott a fürdőszobáig. Nem lehetnek jók az életjeleim. Itt valami nagyon nem el lett nézve!

Vagy elárultak, suttogta egy hang a fejemben

Annyira kihoztam Janson-t a sodrából, hogy felállt a székből és asztalra csapott. Hiába püffesztette ki a mellkasát és fújta fel magát, engem nem félemlített meg, sőt még jobban arra bátorított, hogy beszéljek.

- Miért vagyok még életben? - kérdeztem kertelés nélkül

- Mert te is életben hagytál valakit. Látod, Thomas, innen indult minden baj. Olyan nehéz lett volna megölnöd?
Álltam a lekezelő és gyűlölködő pillantását. Mérget pumpált a vérembe.

- És most mit akar velem? - néztem keserűen a doktorra - Paige kancellárral és a VESZETT döntött a sorsodról. - kezdett újra nyugodt hangon beszélni, közben pedig lassan kezdte megkerülni asztalt - Mint tudod, minden rebellis viselkedés halállal büntetendő. De Paige kancellár úgy gondolta, vétek lenne ilyen briliáns elmét elpazarolni.

- Ígyhát mi lesz velem? - a hangom a baljós sejtéstől csengett

- Változó leszel.

Claire

Sok minden megváltozott mióta Minho visszatért az Útvesztőből. És most nem csak arról van szó, hogy újra visszaállt a rend a Tisztásra Alby vezetése által. De köztem és Minho között is változtak bizonyos dolgok. Hogy pozitív vagy negatív irányba, azt még magam sem tudom eldönteni.

Jelenleg Minho még nem áll olyan jól fizikailag, annyira gyenge, hogy Clint ágyhoz kötelezte egy hétig .Rájöttem, hogy jobban tetszik az új Minho. Kicsit más. De mint ezelőtt, kihívás vele az élet. Persze most még nem igazán panaszkodhatom, hiszen az altatók és a gyógyszerek miatt ugyanannyit látom alva, mint ébren. De amikor netán ébren van, bepótolja amikor nem tudott beszélni. És még én hiányoltam a beszólását és a humorát? Oh, nem tudtam én mit kívánok.

Lehet, hogy furcsa és megszállott dolognak tűnik, de sokat jelent nekem ha mellette ültetek, amikor alszik. Gyakran eszembe jut az az este, amikor megtudtam, hogy nem láthatom többé, olyankor gyomorgörcs jön rám. Megmérem a pulzusát, csekkolom a test hőmérsékletét meg a sebein a kötést. Aztán megnyugszom. Legalábbis egy darabig.

Most is mellettem fekszik. Én ügyelek rá, pedig már vége a munkaidőmnek. Clint ugyan nem támogatja ezt, szerinte túlhajszolom magam. Talán igaza van, mert tényleg fáradt vagyok, a szemehéjam nehéz és talán ülve elalszom. De még csak 10 percet ülök. Ígérem.

Ásitottam.

Hogyan fáradthatok el ilyen könnyen? Hiszen csak nézem. Mennem kellene. De mégis, nehéz szívvel hagyom itt. Tudom, hogy itt biztonságban van, itt nem fogják a Siratók megölni.

Minho álmában köhögött néhányat. Fürgén közelebb húztam a székem az ágyához. A köhögése rögtön elhalt, a fiú pedig újra mély álomba szenderedett. Éberen figyeltem ahogyan a szervezete megnyugodott, a légzése megént egyenletes lesz. A kezem reflex szerűen a homlokán termett, hogy ellenőrizze van-e láza. Nem volt lázas, én pedig fellélegeztem.

Kisepertem a sötét fürtjeit a szeméből.  A kezem önkéntelenül is, de lejjebb csusszant, át az orrán, végig rajzolva a profilját. Elidőzött az arcán, simogatva és enyhítve az arcát csúfító sebek okozta fájdalmat. Clint nem adott neki fájdalom csillapitót már hat órája. Talán még álmában is küzd a fájdalom ellen. Kaptam az alkalman hogy megfigyeljem a vágásokkal dekorált arcát. Most végre nyíltan megbámulhatom, anélkül, hogy más egyéb hozzászólásaikat kapnék tőle. Akármennyire is küszködöm a büszkeségemmel, el kell ismernem, hogy Minho jóképű. Jó, persze, mondom én aki csak más fiúkhoz tudom hasonlítani. De azért még ne essen félreértés, én nem estem bele, csak eljutottam odáig, hogy letisztázzam magamban ezt az egyszerű tényt. Mindig is érdekesnek találtam az arcvonásait, a mandula alakú szemét, a sötét tekintetét, a kihangsúlyozott arccsontját.

Az ujjaim saját életre keltek, mire már észbekaptam a hüvelykujjam az ajkát simította. Az ajka cserepes volt ugyan, a hosszas vízhiány és legyengülés miatt. Az ujjbegyeim végigsimitották az ajkát, érezve annak melegségét.

Minho köhögni kezdett, ezzel végre racionalitást és megálljt parancsolva nekem.

Elkaptam a kezem az ajkáról, mintha megégetett volna. Az arcom viszont nagyonis égett. A kezemmel tapogattam lángoló arcomat, és elöntött a bűntudat. Mégis mit gondoltam? Nem érinthetetem csak úgy meg! Gondolkozz már egy kicsit, Claire!  Égő arccal néztem a még mindig békésen alvó Minhóra.Mi lett volna ha hirtelen felébred? Nem is mertem elképzelni. Ugyan már, hiszen csak ápoltad! Igen, de nem tartozik a munkámhoz, hogy alvó fiúk arcát cirógassam.
Főleg nem Minhóét!

A pillantásom visszakalandozott Minhóra. A fiú mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Szerencsém, hogy nem kelt fel. Ha felkelt volna, azt soha sem tudtam volna kimagyarázni Minhónak.

Megráztam a fejem és próbáltam minden képet kiverni az Futóról és az ajkairól.

Egyszer csak kopogtatást hallottam. Ha Minho ébren lenne,  csak kiszolnék, hogy 'szabad' ,de most csak felálltam a székből és kinyitottam az ajtót.

-Newt. - pillantottam meg az ajtófélfánál várakozva

- Már megént éjszakázol? - kérdezte aggódó arccal - Tudod, szerintem nem tesz jót neked.

- Jól vagyok. - vágtam rá gyorsan

Jól vagy? Ugyan már! Az előbb még Minho ajkáról ábrándoztál.

Newt gyorsan megadta magát, úgy látszik túl fáradt volt, hogy leálljon velem vitázni. Nyúzottan sóhajtott.

- Gyere, a kunyhódhoz kisérlek.

Bólintottam. Újra ráeszméltem milyen ólom súlyú a szemhéjam. Sűrűn pislogtam. Egy utolsó pillantást vetettem a bent fekvő Minhóra.

-Gyere, mielőtt még itt összeesel nekem a fáradtságtól.