Magamról

Saját fotó
THG, TMI, TMR, HP, PJO, Avengers, Marvel, LOTR, Anime, és talán még bele is fúlok a listába

2015. november 22., vasárnap

A Változó (TMR-Minho)- 14. Fejezet

Minho

Lenyomtam a kilincset, de az ajtó csak nem nyilt ki. Nem is számítottam másra,  ez a lány nem fogja védtelenül hagyni magát senki előtt. Kopogtattam. Semmi válasz. Megismételtem, de semmi haszna sem volt.
- Claire, nyitsd ki az ajtót! 
Keresztbe tettem a kezem és vártam. Mást nem is tehettem, nem hiszem hogy jól reagálna rá,  ha betörnék hozzá.
- Claire, ne csináld ezt! - kiáltottam és közben kitartóan kopogtattam - Annyi zajt csaptam, hogy már biztos fennt vagy.
Néhány másodpercet kellett még várnom,  aztán végre valahára kinyilt előttem az ajtó. Megjelent előttem a kunyhó tulajdonosa is, a halál pillantásokat küldő Claire.
-Ajánlom, hogy nagyon fontos legyen amiért felkeltettél. - mondta komolyan és mereven - Nem hiába keltem fel megént.
Hirtelen nem tudtam válaszolni,  csak a lányt bámultam. Azt gondolnád, hogy a megfésülködött, munkára kész Claire jól néz ki, akkor a félig álmos, kusza hajú egyenesen csábító. A haja természetes hullámokban omlott a vállára,  ami csak úgy mellesleg fedetlen volt. A háromnegyedes ujjú pólót egy egyszerű top váltotta fel, ami elég sok bőrt hagyott szabadon. Nagy kényszert éreztem, hogy végig simitsam a fehér, hívogató bőrét. Egy apró köhintés jelezte, hogy most már eleget stiroltam, és itt az ideje a válasznak. Claire égszínkék szemei kíváncsian várták a választ.
-Csak gondoltam felkeltlek mielőtt megjön az új Zöldfülű. - mondtam gyorsan és szakszerűen lepleztem a zavarom
Claire szemöldöke felszökött.
- És én ezért keltem fel? - kérdezte és a keze a homlokához szaladt
Közben csak vigyorogtam, a lány viszont csak csóválta a fejét.
-Eljön még az az idő is, amikor te akarsz majd aludni és én fogom verni az ajtót. - vágta rá komoly hangsúllyal, a szeme viszont pimaszságtól csillogott
- Ne félj,  már most várom a napot mikor te fogsz a szobámba jönni. - válaszoltam vigyorogva,  tetszik nekem ez a helyzet
- Ne próbálkozz,  úgy is kinnt maradsz. - mondta hetykén, közben összefonta a karját a mellkasán, amire kissé megnőtt a szivverésem; na ne nézz le, amint látszik férfiből vagyok
Claire gyorsan rájött mi foglal le, így vetett egy csúnya pillantást rám, és rám akarta zárni az ajtót. Nem is értem miért.
-Hé, hé, hé. - morogtam, a kezemmel megtartottam az ajtót, a lány viszont annál jobban akarta rám zárni -Nem miért van erre szükség? 
-Mintha nem tudnád, Minho. 
Az ajtó résen keresztül szemeztünk egymással. 
-Nem kellene beengedjelek a tegnap este miatt.
Oké,  ez súlyosabb, mint gondoltam. Jöhet a B terv: a kiskutya szemek.
-Ugyan már, Claire, az csak egy apróság volt...
A lány csúnyán nézett rám. Egy aprót köhintettem.
- Egy olyan apróság ami nem fog mégegyszer megtörtenni. - tettem hozzá gyorsan
Egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkát,  majd megenyhülve kinyitotta az ajtót. Diadalmasan néztem le rá, Claire viszont baljósan figyelt. Belépve a szobájába máris éreztem a levegő változást. Ez nem egy Előljáró fülledt levegőjű szobája, ez egy lány szobája. Rendezett, kicsi, egy ágyon és egy rozoga szekrény állt bútorzat gyanánt. Amíg én elbambulva néztem a vetetlen ágyat,  Claire a szekrényhez ment és ruhát keresett magának.
-Ne fáradj, ennél kevesebb ruha sem zavarna. - jegyeztem meg
Claire meg sem fordult,  úgy válaszolt:
-Kidoblak...
-Nem, bocs, csak vicceltem. - védekeztem gyorsan
Észrevettem a méretes dobozt a szoba egyik sarkában. A lány egy piros kockás, elöl gombolós inget vett fel,  megjegyeztem magamban, hogy még soha nem láttam ezt rajta.
-Kaptál csomagot az Alkotóktól? Milyen kedves.
-Igen, Newt mondta a tegnap este. De ne aggódj nagy részt csak ruhákat küldtek.
-Ez is valami. - vontam meg a vállam és tettem néhány lépést felé - De amint látom elég sok van. Kell segítség kipakolni?
-Nem, Minho,  boldogulok egyedül is, nincs szükségem arra, hogy fiúk járjanak a dolgaimmal. - vágta rá a lány és megpróbálta lezárni a doboz fedelét
Oda léptem hozzá és segítettem rátenni a méretes fedelet. Volt egy röpke pillanat, amikor az ujjaim véletlenül az övéihez értek. A kezét legutóbb akkor fogtam meg,  miután Gally-vel birkózott, emlékszem,  akkor is ennyire gyönyörűnek és törékenynek tartottam.  Claire rám nézett azokkal a kristálytiszta szemekkel és az ajkába harapott. Imádom mikor ezt csinálja, de utálom, hogy nem én teszem ezt. A mutató ujjam végighúztam a kezén, az ujjaink egy kis ideig összefontam. Visszafolytott levegővel vártam a reakcióját, hogy leorditja-e a fejem. Az összekulcsolt ujjainkra nézett, de az arcán semmi ellenzőt nem láttam. Lassan pír futotta el az arcát,  ahogyan újra az ajkába harapott. A szemeimnek tetszett a látvány, sőt elég erősen élt bennem a vágy,  hogy megcsókoljam. Claire válaszra nyitotta a száját.
-Claire! - hallottuk Newt hangját az ajtó másik oldaláról - Ha nem akarod lekésni a Zöldfülűt,  akkor indulnunk kellene.
Felmordultam és bosszúsan fordultam a hang irányába. Newt nem tudott volna még pár percet várni?  Claire ujjai kisiklottak az enyém közül és a lány máris ajtót nyitott. Remélem nem Newt kelti mindennap, jegyeztem meg rosszmájúan. Már keletkezett is egy kép a fejemben amiben Claire mosolyogva engedi be Newt-ot a kunyhójába. Megráztam a fejem és szigorúan elhesegettem a gondolatot. A lányhoz úgy állt az ajtóban, hogy én egyáltalán nem látszottam.
-Ó, már kész vagy ? Akkor biztosan nem most keltettelek fel. - mondta a fiú, én pedig szinte magam előtt láttam,  hogy a lány fülig vörösödik
-Nem, nem most keltem fel. Már... már volt egy ébresztő órám. - motyogta és én kaptam az alkalman, hogy élő ugordjak a lány háta mögül.
-Meglepetés! - köszöntöttem a tátott szájjal maradt Newt-ot
Newt képe leírhatatlan volt, tiszta meglepettséget tükrözött. Claire a fejét fogta, már így is nagyon vörös volt. Szeretem én ilyen helyzetekbe hozni?  Naná.
A helyzet rövid tiztázása után mindhárman a Doboz felé indultunk.
X
Thomas
A világ forgott körülöttem, az arcok, a nevek, minden összemosódik. Nem tudom, hogy mit keresek itt, vagy, hogy egyáltalán ki vagyok. Még azt sem tudom hogy hívnak.  Ez a hely nagyon furcsa és bizarr, ráadásul senki sem akar mondani nekem semmit egészen addig míg a vezér körbe nem vezet. Nem volt valami megnyerő ez a hely már első pillantásra sem, hát még amikor meghiúsitva a szökési tervemet és ebbe a dohos cellába dugtak. Ez a hely teljesen olyan, mint egy börtön. Ahogyan a rács között kifelé néztem, azon gondolkodtam mit tehettem, hogy ilyen módon büntetnek. Talán valami szörnyű büntettet követtem el,  amiért kitörölték az emlékeim és ide küldtek gyötrődni.
Zajos és kavargó gondolataim egy kisfiú szakította félbe, aki a rács másik oldalán állt meg. Telt, pufók arca, és göndör haja volt.
-Nálam a kulcs, Zöldfül. - mondta játékos hangon, az utolsó szó viszont olyan természetellenesen hallatszott a szájából, mintha nem szokott volna hozzá ehhez a szóhoz
Felhúztam a szemöldököm, amint a srác a kulcslyukba csúsztatta a kulcsot. Csodáltam a naivitását, elvileg okkal vagyok ide bezárva.  Csikorgó kattanással elfordult a kulcs és én máris szabad voltam. Kinyújtottam elernyedt lábaim és közben szemmel tartottam a kisfiút. Ám ő viszont furcsán nézett rám. Nem tudtam mire vélni.
-Hm, köszi, asszem.
- Nincs mit Zöldfül. - vonta meg mosolyogva a vállát - Körbevezetni nem tudlak,  de egy pár helyre még elvihetlek.
Azzal sarkon fordult, én pedig követtem.
-Amúgy a nevem Chuck. A tied?
-Nem tudom. Ez normális? 
- Aha.
Szóval tök normális ha fogalmam sincs ki vagyok?  Ez a hely egyre jobb. Elmentünk néhány fából készült épület mellett,  amiknek Chuck el is mondta a nevét: a Dutyi, aTéglázó raktár, egy másik raktár és egy torony. A távolban egy másik épület volt, biztosan a fele vesszük az irányt. 
-Hova viszel? 
-Be akarlak mutatni valakinek. - jött a rövid válasz,  a kisfiú túl sejtelmesnek hiszi magát
Nemsokára néhány ember sziluettje körvonalazódott ki.
És akkor megláttam az első lányt amióta ide érkeztem. A lány két fiúval a nyomában lépett ki az épületből, majd megfordulva kulcsra zárta az ajtót. Néhány méterre tőlük álltunk meg. A tekintetem érdektelenül átsíklott a másik két fiún és inkább a lányra koncentráltam. Rókavörös haja volt, és habár csak hangfoszlányokat hallottam, így is meg tudtam állapítani,  hogy a hangja nagyon kellemes. A szemem végigfutotta az alakját és megállapodott az arcán. Én ismerem ezt a lányt., suttogta az agyam egy félreeső része. Megráztam a fejem. Őrültség, hiszem még soha sem láttam.
-Ő a 'nővérem', Claire. - rázott ki a túl alapos megfigyelésemből -Mármint, akit éppen figyelsz.
Claire. Egyáltalán nem tűnik idegennek ez a név. Nem, ezt most kell befejeznem, az agyam csak próbál összefüggéseket keresni,  mert egy komplett idegen helyen vagyok.
-Én a helyedben nem bámulnám így még akkor sem ha nincsenek itt. - jegyezte meg Chuck - Mármint Minho és Newt. Nincs egyikükkel sem együtt, de mindketten vasmarokkal ragaszkodnak hozzá.
A Claire nevezetű lány integetett a másik két fiúnak, majd felénk fordult.
-Szevasz Chuckie! - simitotta végig a kisebb fiú fejét, én pedig nem tudtam  nem észre venni kettejük közötti hasonlóságot - Kit hoztál nekem? Csak nem Zöldfül?
A lány most felém fordult és kinyújtotta a kezét. Szinte ösztönösen a keze után nyúltam.
-Én Claire vagyok, Kóronc és sajnos az egyetlen lány ezen a vidéken, habár ezt nem szeretem hangoztatni.
A mosolya őszinte és kedves volt, de az ahogyan a Chuck-kal és a másik két fiúval viselkedett más szót juttatott eszembe: anyáskodás.
-Én meg nem tudom a nevem. - mondtam,  mire Claire nevetett
-Egy- két pofon Gally-től és eszedbe jut. - vágta rá Chuck
Már éppen válaszolni akartam amikor egy hang szólalt meg a hátam mögött.
-Ki pofoz kit?
Egy magas, sportos külsejű srác bicegett hozzánk. Az arcán erős ázsiai vonásokat vettem észre. Nem tudtam hogyan viszonyuljak hozzá,  ezért figyeltem mások reakcióját: Chuck egy kissé meghúzta magát,  Claire arca viszont ragyogott. Lefogadom ez egyike annak a két fiúnak aki úgymond igényt tart erre a lányra.
-Éppen a ma esti Tűzről volt szó, Minho. - mondta Claire;  látod,  igazam volt, ezt a nevet említette Chuck - Zöldfülnek át kellesz esnie a beavatáson.
-Ó, igen beavatás. - az ázsiai fiú megmutatta szép fogsorát, közben kétértelmű pillantásokat küldött Claire felé;  ezek mindig így viselkednek egymással?  - Persze a te beavatásod nem lehet egy könnyen elfelejteni.
Claire arca lángba borult.
-Emlékezetesen majdnem összeverettem magam. - motyogta, aztán dacosan Minhóra mosolygott; az arcomra egy félmosoly kúszott, még nem is ismerem ezeket az embereket, máris jól szórakozom rajtuk
Minho váratlanul felém fordult és meglapogatta a hátam,  véleményem szerint erősebben mint kellett volna.
-Szép kis akciód volt ma reggel, Zöldfül.
Milyen?...Ja, persze,  arról beszél, hogy futni kezdtem, hogy kitörjek a tömegből, de pár tíz méter után jó nagyot orra buktam.
Claire nevetett,  de én egyáltalán nem éreztem magam megalázva, egy otthonos,  családias érzés fűtött belül,  amit még magam sem tudtam megmagyarázni.
-Semmi gond, másokkal is megesik hogy orra esnek. - mondta Claire, de szavait szemmel láthatóan nem nekem, hanem Minhónak címezte
Claire pimaszul mosolygott. Most a mellettem álló fiú arca kezdett lángolni. Nem tudom mi történt kettejük között, de abban biztos vagyok, hogy megér egy történetet. 

Claire
 
A hátam a farönknek támasztottam, és a hajam fontam. Most nincs itt a 'öcsém', hogy ő tegye ezt helyettem. Közben a Tűznél állókat figyeltem.
-Most csak egyedül? - kérdezte valaki a  hátam mögött,  meg sem fordultam,  úgy is felismertem a Futárom hangját
-Chuck most az új fiúval csavarog valahol. - válaszoltam kisvártatva - Miért,  szeretnéd helyettesíteni?
Minho arca elvörösödött,  a száját pedig válaszra nyitotta,  de én gyorsabb voltam.
-Ó, bocsáss meg, már megént kérdőre vontam a férfiasságod.
-Azt hiszed, hogy nem tudnám megcsinálni? - a felháborodottságtól a hangjában csak még jobban nevettem
-Minho,  én tudom hogy nem tudsz hajat fonni.
Minho felhúzta  az orrát és dacosan a hátamban lévő rönkre ült,
-Akkor ezt most egy kihívás, Zöldfül?
Veszíteni fog.
-Igen. - mondtam gyorsan, a fejem kicsit hátra fordítva, hogy elkapjam a fiú határozott tekintetét
Minho tényleg próbált valami fonás-félét megvalósítani, de nem hiszem hogy valami sikeres fog kisülni belőle. Hátra engedtem a hajam és hagytam, hadd 'fonja' Minho. Közben füleltem, és olyan mondtatokat morgott magában mint ' Most balról vagy jobbról kell kezdeni? ' meg ' A bökött rúgja meg, ha egy Lögybölőnek ment...' A szám mosolygóra húztam és visszafolytottam egy röhögést. Minho, mint már eddig sem volt titok előttem, nem az a gyengéd jellem. Akarva vagy akaratlanul is, de a hajszálaim sinylették ezt meg. Mikor már zsinorban öt hajszálat húzott ki, nem álltam meg, hogy ne forditsam egy kicsit hátra a fejem. A szemem elkerekedett amikor megláttam, hogy a fiú ezt nem viccnek vette,  az arca komolyságot és koncentrálást tükrözött. Ő tényleg le akart nyűgözni engem. Visszafordultam és türtem a hajhúzást. Az ujjai néha a vállamat vagy a nyakamat súrolta, én pedig az ajkamba haraptam.
-Kész van. - lihegte Minho, én pedig felsohajtottam és a kezem máris a hajamhoz kapott
Az ujjaim nem értek hozzá a hajamhoz,  mert Minho megfogta és nem engedte, hogy hozzáérjek.
-Csak elrontod, Zöldfül. - mondta,  a hangja viszont cseppet sem tűnt durvának, ahogyan a keze sem
Visszatartottam egy nevetést, viszont még jobban elpirultam, amikor éreztem, hogy Minho a kézfejem simitja.
-Valahogy meg kell néznem...
-Majd nálam a tükörben.
A kezem visszahúztam és megfordultam a fiúra nézve.
-Van tükröd? 
X
Minho szobája olyan, mint amilyenre számítottam: a rend és es a káosz tökéletes keveréke. Hogy ezt hogy értem?  Hát, az asztalon és a szekrényben rend az úr,  az ágyon és a földön viszont meg a  rendetlenség. Minho egy kézi tükröt vett elő a szekrényből.
-Ezzel lövöd be a hajad reggelente,  mi? - nevettem, a fiú pedig mint tetten kapott gyerek nézett rám
Minho megköszörülte a torkát és ünnepélyes mozdulatatokkal átadta nekem a tükröt. Kellett néhány pillanat amíg beállítottam a tükröt olyan szögbe, hogy lássam Minho művét. Hát, fonásnak ez semmiképpen sem nevezhető,  de a haj gubancot kreatívan mezei virágokkal kompenzálta; az összhatás végülis nem volt rossz.
-Nos? - kérdezte türelmetlenül Minho
Elmosolyodtam és a fiú felé fordultam. Ekkor vettem csak észre mennyire közel állt hozzám, csupán egy fél lépésnyire.
-Hát, ez nem mondhatom fonásnak. - mondtam nevetve,  Minho viszont komolyan nézett rám - De tetszik.
Minho szemmel láthatóan megkönnyebbült, a szeme viszont eg x pillanatra sem hagyta el az enyémet. Egyszer csak a kezét éreztem az enyémen, amint finoman kiveszi a tükröt a kezemből és ledobja az ágyra. A keze gyorsan visszatalált az enyémhez. A bőre annyira melegnek tűnt, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, amikor azé ujjai az enyémet simogatta. Az ujjbegyei érdesek, de az érzés mégis egyszerre tett boldoggá és menthetetlenül nyugtalanná. A gyomrom görcsben állt amikor Minho sötétbarna szemébe néztem. A tekintete annyira erős volt, hogy egy pillanatra annyira kicsinek éreztem magam mellette,  pedig mostanra már megbizonyosodtam arról hogy sosem bántana. Amikor a pillantása a szememről a számra vándorolt,  nehezen tudtam csak levegőt venni. A számat mondanivalóra nyitottam, amikor Minho előre hajolt és megcsókolt.
A szemem önkéntelenül lecsukódott, mint aki saját életet él. Hirtelen nem is tudtam mit tegyek, az ajkaim viszont hamarabb felébredtek, így azon kaptam magam, hogy visszacsókolom. Minho elengedte a kezem és mindkét karjával körülfonta a derekam. A kezeim a mellkasán nyugodtak, de minél tovább ment a csók, annál szabadabban mozogtak. A jobb kezem a hajába túrt,  és eszembe jutott, hogy mindig is meg akartam ezt tenni. Minho is a hajamba túrta a kezét, az ujjai végigcsúsztak a nyakamon,  a vállamon,  mígnem elértek a hajamhoz. Fürtök szabadultak ki a keze alól,  én pedig egyre jobban elvesztem a csókban. Minho ajka határozottan mozgott az enyém mellett, annak ellenére, hogy már kezdtem magabiztosabban csókolni. Minho szétválasztotta az ajkainkat, én pedig mely lélegzetet vettem. Az ajkamon éreztem Minho lehelletét is. Lassan kinyitottam a szemem és Minho sötétbarna szemébe néztem.
Author's note: Visszaszámlálás a fináléig: 5...

A Változó (TMR-Minho) 13. Fejezet

Claire 

Ha tehetném, alvás helyett is aludnék. De nem tehetem.  Sajnos.  Az ujjaim a halántékomat dörzsölték. Nem álmos voltam,  csak majd szét robbant a fejem. Az este kissé nehezen ment az elalvás, (akármennyit is ábrándoztam Minhóról), majd hajnalban felpattant a szemhéjam és képtelen voltam visszaaludni.
A lüktetés nem szűnt meg, az ujjaim pedig nem voltak mágikusak,  hogy csak úgy meggyógyitsanak. Kár.
Fájdalmasan korán reggel van, én pedig megyek és segítek kipakolni a Dobozból. Oda érve már jó pár fiú rakodott. Newt kérdően nézett rám:
- Claire, mit keresel itt?
- Alby azt mondta menjen egy Kóronc is a dobozokért, ígyhát..
- Mehetsz nyugodtan,  Claire- dugta elő a fejét valahonnan Clint - Én már itt vagyok.
- Akkor teljesen hasztalanul keltem fel és vánszorogtam el idáig? - kérdeztem bosszúsan,  a fenébe Alby
- Pontosan. - vágta rá valaki a hátam mögött
Megfordultam, noha nagyonis jól ismertem a hangot. Minho bicegett hozzám. Egy vigyort küldött felém,  aztán az egyik dobozhoz ment.  Még nincs teljesen felépülve, még nem kellene nehéz fizikai munkát végeznie. Összefontam a karom és utána mentem. Az orvosa vagyok, azt akarom, hogy neki jó legyen.
- Minho, neked ágyban kellene lenned.
-Ha ágyba viszel, ágyban leszek. - vágott vissza gondolkodás nélkül
Éreztem,  ahogyan lassan elfutja a pír az arcom, nem tudom, hogy attól mert felbosszantottak vagy attól zavarban vagyok. Szúrósan Minhóra néztem.
- Ez nem vicces. - mondtam komolyan - Az egészségedről van szó.
Minho mintha meg sem hallott volna, folytatta  a dolgát. Én viszont mást sem utálok, mintha nem hallgatnak meg.
- Rendben, légy csak makacs,  nem én belém kellesz tűt szúrjanak...
- Csak segíteni akarok, Zöldfül. Utálom a semmit tevést, hogy itt ülök a Tisztáson és lopom a napot.
Minho kiegyenesedett  és teljes testével felém fordult. Habár ő a sérült, mégis én érzem magam gyengébbnek mellette. A fiú arcára néztem,  de nem találtam nyomát szarkazmusnak. Egy részem egyet ért azzal amit mondott,  én is így érezném magam: tehetetlennek. Végül lassan bólintottam.
- Rendben, dolgozhatsz,  de én segítek neked...
- Hogy meg ne erőltessem magam? - kérdezte pimasz mosollyal
-Nem, azért mert nem hiába keltem fel, bökd meg!
x
A Kóroncoknak szánt dobozokban lévő fájdalom csillapitó csodát tett. Éljenek az Alkotók! Na jó, ezt nem gondoltam komolyan. Ha valaki is  megtudná, hogy ezt gondoltam száműznének.
Elgondolkodva álltam a sorban a kaja miatt,  amikor valaki megkocogtatta a vállam. Természetesen Minho volt, ma már annyit ült a nyakamon,  hogy egyáltalán nem lepődtem meg. A fiú karba tett kézzel állt és csalafintán mosolygott.
- Mi az, Minho?
- Revansot akarok.
Összehúztam a szemöldököm,  a fiú viszont komolynak tűnt.
- És mégis miért? 
-Eléggé zavarba hoztál ma az anyáskodásoddal.
- Az nem anyáskodás volt. Az egészséged miatt tettem. De te túlságosan makacs vagy.
Eddig a vállamon át kommunikáltunk, a fiú most viszont a megfogta a karom,  hogy maga felé forditson. Kérdően rá néztem. Őt a legkevésbé sem érdekli, hogy gátoljuk a sor haladását.
- Revans.
- Ne fárassz, Minho.
Minho határozottan nézett rá,  én viszont nem akartam engedni.
-Nem az én hibám,  hogy a férfiasságod csorbát szenvedett,  én csak a munkám végeztem. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon
El akartam menni, de Minho a karomtól fogva nem engedett. Bámulási csatát kezdtünk vívni,  míg valaki meg nem szólalt:
- A bökött rúgja meg, menjetek már szobába, elalljátok az utat! 
Elvörösödtem és egy gyilkos pillantást vetettem a srácra aki beszólt. Olyan Nyeső kinézetű volt, szóval nemsokára találkozunk majd kötszer és fáslik társaságában. Minho durván beszólt a srácnak és közben el sem engedett.  A szorítása nem túl erős,  de mégis határozott. Kiállt mellettem, ami jól esett. A srác és Minho között füstölgött a levegő,  úgy néztek ki, mint akik menten egymásnak ugranak. Ezt azért mégsem akartam,  noha nagyon is jól esett, hogy a fiú kiállt mellettem. Megfogtam Minho kezét és elrángattam a sorból. Nem akartam több bajt. Minho még kiáltott valami káromlót a Nyesőnek, azt kipirulva felém fordult.
- Ha rendbe jövök jutatsd eszembe,  hogy adjak egy leckét ennek a bököttnek.
- Inkább ne, Minho.
- Bököttül megérdemli. - morgott Minho
A tekintete pedig az összekulcsolt ujjainkra tévedt,  én már el is felejtettem, hogy még mindig fogom a kezét. Elkerekedett a szemem, és elkaptam a kezem,  nem aggódtam amiatt,  hogy elvörösödök, csak rá foghatom a fiú beszólására.
- Visszatérve az elejére...- mondta és szemével az enyémet kereste - Tudom, hogy engesztelj ki. Most tartsd be az ígéreted.
Milyen ígéretet?, akartam visszakérdezni, de akkor eszembe jutott, hogy én tényleg megígértem valamit Minhónak. Először nemet akartam mondani,  de aztán eszembe jutott, hogy nem fogok tudni megszabadulni a fiútól ha nem megyek bele. Mi rossz sülhet ki ebből?
Ígyhát bólintottam, mire Minho arcán mosoly jelent meg.
x
A villám alól kifutottak a borsó szemek, közben tettem magam, mint aki nagyon koncentrál, hogy ne szóljanak hozzám. Miért?  Nos, a Minhóval kötött egyességünk miatt. Csak hogy felvilágosítsalak, mivel akkor eppen megbantottam,  az egyesség úgy szólt: csak pozitív és dicsérő mondatokat mondhatok Minhóról. Még vagyok bökve, igaz?
Newt a mai napjáról mesélt, hogy mennyi sok dolga volt elrendezni a dobozokat.
- De azért mindig szívesen látjuk a segítséget,  Claire. - jegyezte meg mosolyogva
Visszaválaszoltam volna valami frappánsat, de akkor szembe jutottak a megnyilvánulási korlátaim, ígyhát inkább csak visszamosolyogtam. Egész  végig magamon éreztem Minho tekintetét. Eddig az a stratégiám,  hogyha meg sem szólalok,  akkor nem kell kínos mondatokat mondanom.
- Szerintem Claire máskor is szívesen kel fel, hogy segítsen. - mondta a Futár
Oké,  ennyi volt a békés út. Muszáj megszólalnom.
- Persze,  Minho. - válaszoltam kisvártatva - Ha te is ott leszel.
- Amiatt ne aggódj, Zöldfül.  Első leszek. - jelentette egyenesen a szemembe nézve,  persze én nem vettem komolyan
Newt értetlenül nézett mindkettőnkre. Én küldtem egy ' inkább ne is akard tudni ' nézést.
-Szerintem simán levertem volna azt a hülye bököttet, aki beszólt. - jelentette ki Minho, egész végig a szemembe nézve, félreérthetetlenül provokálva - Szerinted, Zöldfül?
-Természetesen, Minho. Esélye sem lett volna. - feleltem gyorsan, a hangomból próbáltam kiirtani minden szarkazmust, (az egyességben sajnos ez is benne volt, ha nem igy lenne, Minho dicséréséből egy paródia lett volna), az arcom menthetetlenül égett, miért kellett belemennem ebbe?
-Úgy gondolod?- vigyorgott rám a Futár, személyesen foglak orron rúgni, ha nem fejezed be, gondoltam
A szeme azt üzente: gyerünk, Claire, ahogyan gyakoroltuk. Nos igen, volt egy mondat amit hülyeségből többször el kellett ismételnem az egója növelése érdekében.
-Igen, mert te vagy a Futárok királya, a leggyorsabb és legerősebb bökött ezen a Tisztáson.
Ne itélj el. Én csak vissza kell mondjam amire megtanitottak. Minho megköszörülte a torkát. Talán kihagytam valamit? Hoppá.
-Ja, és a legjóképűbb is.- fejeztem be, de már olyan vörös voltam, mint egy rák
Minho röhögött, én peidg küldtem egy 'ezért még bosszút állok' pillantást. Alby kiejtette a kanalat a kezéből, Newt arcán összezavarodottság és egy lehelletnyi bosszúság volt. Az arcom kipirult, soha nem égettem le magam ennyire mióta a Tisztáson vagyok. Nem is fogom egyhamar lemosni ezt a szégyent magamról.
-Hm, ti jártok vagy mi? - kérdezte Alby komolyan
Minho még jobban röhögött, én pedig gyorsan megráztam a fejem. A gondolat, hogy én meg Minho együtt lennénk, annyira abszurdumnak tűnt. Habár a gondolat melegséget fújt az arcomba. A Futár fiú barna szemei az egyémbe fúródtak, közben szokatlan érzések járták át a testem.
x
-Claire, várj!
Hátra fordultam, a félhomályban Newt-ot szúrtam ki. A fiú idegesen közeledett felém, ami elbizonytalanitott. Amugy is, a kapcsolatom a fiúval eléggé... hogy is mondjam kinos és furcsa. Mióta olyan labilis érzelmi állapotban találtam, nem tudok hogyan viselkedni a közelében, olyan mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk. Newt néhány lépésre tőlem állt meg.
-Mi az, Newt?
-Csak szólni akartam, hogy volt egy doboz a nevedre cimezve.
A szemöldököm felszaladt a meglepődéstől, egyáltalán nem számitottam semmire az Alkotóktól.
-A kunyhód előtt raktuk le.
-Köszönöm. - félénken a fiúra mosolyogtam és próbáltam oldani a közöttünk kialakult kinos csendet
-Nincs mit, Claire. - válaszolta a fiú és barátságosan visszamosolygott, ennek a képnek roppant örültem, mintha a régi nem-összetört Newt köszönt volna vissza rám

Thomas

A villogó kék fények és a gépek monoton zúgása eltompitották az agyamat. Nehezemre esett nyitva nyitva tartani a szemem, az érzéstelenitő hatása kezdett beütni. Azt kivántam bárcsak az érzéstelenitő a kavargó érzéseimet is eltüntetné. De nem tudja, én pedig sajnos túl sok mindent érzek. Most viszont minden érzelem között meglepően az irónia a legerősebb. Hihetetlen, hogy pár hete még én készitettem fel Alanyokat a beiktatásra, most meg én magam vagyok a teszt. Mennyit fordult a kocka.
-Thomas? Ébren vagy?
A szemehéjam  felpattant és vádlóan Teresára néztem. A lány tétován jött be a terembe, ahol én egy hideg, fehér ágyra voltam fektetve. A harag elöntött, de a végtagjaimat meg sem birtam mozditani. Nem válaszoltam a kérdésére, nyilvánvaló hogy alig várja, hogy megszabaduljon tőlem.
-Thomas én...- a lány halkan beszélt, hirtelen elfult a hangja, de engem nem hatott meg, idegesen szivtam be a levegőt
-Mi-mit akrsz? - nehezemre esett a beszéd, ez a francos érzéstelenitő lassan, de biztosan kezdett hatni
Teresa az ajkába harapott és hosszasan nézett, álltam a tekintetét és azzal győzködtem magam, hogy az égvilágon semmit sem érzek iránta. A lány tett pár lépést az ágyam felé, közben feszülten a reakcióm figyelte.
-Bocsáss meg Tom...
Hitetlenül néztem rá. Hitetlenül néztem azokba a gyönyörű kék szemekbe. Gombóc lett a torkomban.
-Kérlek, Tom...
Mégis miért csinálja ezt? Miért húzza még mindig a mézes madzagot? Elárult, kész, ennyi. Különben is, mit ér azzal ha megbocsátok, hiszen pár óra és én leszek a változó.

A Változó 12. Fejezet

Claire

A sokk lassan kezdett feloldódni a véremben. Ez félig volt átok és áldás is. A fejem egyre tisztább lett, de ugyanakkor különböző gondolatok kezdtek bezsongni. A takarót még jobban magamhoz szorítottam. A sokk utóhatása lehet, hogy remegek mint a nyárfa levél.
Gally azt mondta figyelnek. De kik? És miért? És miért hívtak már megént Alkotónak, mikor semmi közöm azokhoz az úgynevezett emberekhez akik ide küldtek minket. Gondolatban leltárt végeztem: az ablak becsukva, az ajtó előtt egy szék, a szobámban senki rajtam kívül. Mégis remegek és rettegek mert minden olyan gyorsan történt. Megént egy őrült támadt rám, amikor senki sem volt velem, Alkotónak nevezett és megfenyegetett. Először James, most meg Gally. Csupán szerencsém volt, hogy mindkét alkalommal megmenekültem. Először Minho mentett meg, az imént meg Newt.
Ezentúl vigyázni fogok. Ó, bárcsak lenne valami fegyverem!
A kezem megmarkolta a takarót, hogy valamennyire összeszedjem magam. Ez nem játék, talán soha nem is volt. Nincs több második esély. Nem kérhetek több segítséget. Gally azt mondta figyelnek. Nem szólhatok senkinek, de még csak nem is viselkedtek másként mert akkor gyanút fognak.
Egy mély levegővétellel kiseréltem megnyugtatni magam. Össze kell szednem magam, nem csak magam miatt, hanem a többiekért is. Nem sodorhatom őket bajba.
Körbe néztem, de csak korom sötét volt, a tárgyak körvonalai viszont látszottak a hold fényében. Akármennyire is félek most lehunyni a szemem, meg kell tennem. Ha nem alszom semmit, mindenki faggatni kezd majd.
Lefeküdtem, de sokáig le sem bírtam csukni a szemem, féltem és először mióta a Tisztásra érkeztem, egyedül éreztem magam. Az ágy hidegében és sötét gondolatok sűrűjében vacogtam és a csontig hatolt az egyedüllét. Mégis ki lenne most velem?
Egy pillanatra lecsukódott a szemem, és magam előtt láttam Minhót. Felpattant a szemhéjam és értetlenül álltam magamhoz. Mégis hogyan jött ő ide?
Melegség futott az arcomba. Talán félnék ennyire ha itt lenne velem, ismerte el egy apró része a lényemnek. Megráztam a fejem.
De tudod, hogy nem avathatod ebbe bele... De gondolni rá még szabad...
Behúnytam mégegyszer és arra gondoltam milyen lenne Minho karjaiban. Elvörösödtem és csak ráztam a fejem, mégis a gondolat hatásos volt, segített 10 másodpercnél tovább csukva tartanom a szemem. Nem vagyok bele esve, de attól még gondolhatok így rá, nem? Ne butáskodj, Claire. Csak azért fantáziálsz Minhóról, mert szükséged van valakire.
Kezdtem egyre jobban megnyugodni, akármennyire is letagandó dolog, mégis Minho nyugtatott meg. Igen, Minho, a legtöbbször idegesítő és nagyképű Futár. Nagyot sóhajtottam és úgy éreztem mindjárt álomba szenderedek.
Minho

A kezem önkéntelenül is, de a falhoz kapott, ösztönösen támasz után kutatva. Nem, a lábam nem csuklott össze alattam, csak éppen agyonbecsültem magam. Másfél héten át alig jártam és ez sajnos meglátszik rajtam. Felállni is nehezemre esik.
Megtettem még egy lépést és megcsapott a hajnali friss és tiszta levegő. Libabőrös lettem, de az érzés jól esett. Újra a helyemen éreztem magam. Ma már végre nem kell a kórteremben ücsörögnöm, futni viszont nem szabad. De még így is sokkal jobb, mint a semmit tevés. Nem éreztem kísértést arra, hogy fussak egy kört a Tisztáson, állni is pokolian nehéz nem hogy futni. Clint világosan kijelentette: ne merjek futni.
Hagytam a futás gondolatát egy időre és úgy döntöttem megelégszem egy sétával is.
A kezem a falhoz támasztottam, mert még mindig nem bíztam a lábaimban.
- Segítsek, Futárok császára? - szólalt meg egy hang a hátam mögött
Megfordultam, noha nagyonis jól ismertem a hangot. Claire néhány lépésnyire tőlem állt és csalafintán mosolygott. Úgy döntöttem engedem, hogy segítsen, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle.
- Szerencséd van, a császár engedi, hogy megérinthetsd.
Claire nevetett és máris mellettem termett. A keze átkarolt és az egyensúlyom kezdett visszaállni. A keze meleg volt és bizsergető érzést váltott ki ahol csak járt. Ezután bődületes hülyeségnek tűnt, ha megtagadtam volna a segítségét. A tekintetem végigfutott a lányon, tetőtől talpig bemérve őt. A szokásos sötét zöld póló volt rajta, a haja kiengedve, vörös fürtjei szabadon szaladtak le a vállán és a hátán. A tekintetem megakadt úgy közép tájékon, de akkor a lány megköszörülte a torkát.
- Az arcom itt fennt van, Minho.
Egy gúnyos félmosollyal lepleztem a zavarom. Akármennyire is meglepő, Zöldfül ezzel a tettével kissé zavarba hozott. Eddig, egy ölelés kivételével, soha sem kereste a közelségem. El sem kell mondanom, hogy a testem nagyon is örült ennek a pálfordulásnak.
Most már tényleg a arcára tereltem a figyelmem, de ez sem volt rossz választás, mert aki lejjebb szép, az nagy valószínűleg fent is az...
Claire pedig szép. Nem is, inkább gyönyörű. A tekintetem találkozott a smaragd szemeivel. Claire arcán egy szinte észrevétlen pír volt. Biztosan a reggeli csípős levegőtől, semmiképpen sem miattam. Ez a gondolat elbizonytalanított. Nem mintha azt akarnám, hogy belém zúgjon... Hárítottam a témát a fejemben és inkább Claire-re koncentráltam. A lány ajkán egy szerény, mégis titokzatos mosoly ült.
- Ha befejezted a bámulást, talán elmondhatnád hova készültél ilyen állapotban.
Az arcom égni kezdett és hálát adtam a sötétebb bőrömnek, Claire talán észre se fogja venni, milyen hatást gyakorol rám.
- Csak sétálok egy kicsit.
-De hisz még nem vagy teljesen jól!
-Nem, de legalább adtam neked indokot, hogy közel lehess hozzám.
Claire elpirult és zavarában az ajkába harapott. A szemeimnek tetszett a látvány. Egy önelégült mosoly lett az arcomon erre. A szeme ravaszan csillogott, és az arca színe kezdett hasonlítani a haja színéhez. Claire elfordította a fejét és inkább a Tisztás egy szögletére figyelt.
- Tegyél még pár ilyen megjegyzést és én itt hagylak. - mondta, de éreztem a hangjában, hogy nem gondolja komolyan
- Oké, bocs, nem akarlak megfosztani semmitől.
Claire visszafordult és a szeme kezdett villamokat szórni.
- Mit szólnál ha egy gödörbe sétáltatnálak?
- Megfelel, amíg velem együtt esel.
Thomas
A fehérség bekebelezett, sőt felemesztett. Fehérbe öltöztettek és bedugtak egy ugyanolyan fehér szobában. Simán beleolvadthattam volna a környezetembe. Nézd a jó oldalát, jobb mintha piros pöttyösben járnál vagy ha szerencsésen találnak el, már nem is járnál...
Megráztam a fejem erre a gondolatra. Mostanra már tiszta lett előttem: nem akarnak direkt módon megölni. Ó, dehogy, majd beküldenek az Útvesztőbe és a Siratók által oltják ki az életem. Utána persze megmondhatják, hogy a halálom csak kivitelezési mallör.
Azt mondták, várjak. Csak tudnám mire. Teszteket végeznek rajtam már napok óta: vér teszt gravitációs teszt, csont teszt, és a többi. Furcsa és borzongató volt átélnem ugyanazokat a teszteket amiket egykor én hajtottam végbe másokon.
Egyszer csak kinyilt az ajtó valahonnan a fehérségből.
Jansonra számítottam, de kissé csalódottan fújtam ki a levegőt.
Teresa és Dr. Moore jött be rajta. A tekintetem Dr. Moore szemébe égett és éreztettem vele, hogy felőlem a pokolba is mehet. Teresa jelenlétét teljesen figyelmen kívül hagytam. Éreztem magamon a lány tekintetét. Nem akartam a szemébe nézni. Még csak meg sem érdemli, hogy tudomást vegyek róla. Ő is elárult, ő is benne van ebbe az egészben.
Teresa és Dr. Moore az asztal előtt álltak és rám néztek.
Döbbenetes, hogy néhány nappal ezelőtt még mindhárman együtt dolgoztunk, most meg már annyit fordult a kocka, hogy én az önkéntes kísérleti patkányuk lettem.
Újra kinyilt az ajtó és Janson jött meg. Egy vaskos mappával a kezében. Egy átható pillantást vetett rám, és egy kurta pillantást Dr. Moore-ra es Teresára. Én egyből értettem miért. Megakarta mutatni nekem, hogy feleslegesen 'lázadtam '. Hogy ő el tud venni tőlem akármit és akárkit saját maga mellé képes állítani.
A válaszom az üzenetére csak egy gyűlölködő pillantás volt. Mást nem is tehettem. Kivert kutya vagyok, aki csak úgymond kegyelméből él.
- Jó hírek, Thomas. A tesztek során kiderült, hogy megfelelő vagy a projektbe iktatásra.
Már vissza akartam kérdezni hogy mégis miért, de akkor én magam is rájöttem: ha alkalmatlan lennék, Paige kancellár biztosan nem venné hasznom és egyszerűen lelövetne. Habár nem tudom, mennyire jártam így jól. Tudom mi lesz velem, és a halál megváltás ehhez képest.
Janson észrevette, hogy a gondolataimba merültem. Megkocogtatta az asztalt a körmével, hogy újra felhívja magára a figyelmet.
- A következő 48 órában megfigyelés alatt leszel.
Janson még mondott néhány információt és utasítást, de már nem figyeltem annyira rá. A procedúrát már úgyis ismerem. Janson becsukta a mappát és kiment az ajtón. Dr. Moore hűséges kutyaként követte. Teresa is utána ment, de közben egy hosszú pillantást vetett rám. A szemében valami megfoghatatlan érzés csillant vissza. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érezhet. De már nem is érdekelt.
Arcom égett. De most nem volt jól eső érzés, mint mikor megfogja a kezem. Ó, dehogy. A düh és fájdalom fűtött. Teresa elárult és ezzel romba döntötte mindazt amit addig éreztem iránta. Kész. Ennyi. Ő már nem létezik nekem.

A Változó (TMR-Minho) 11 Fejezet

Minho
Sötét volt, de egyáltalán nem érdekelt. Meleg kezek simultak a karomhoz, megállva a bicepszemen. Reméltem, hogy nem hallja mennyire dobog a szívem. Csak túl dramatizálod, ezt az egészet, mondtam magamnak, Hisz csak a dolgát teszik. Próbáltam nem arra figyelni mit művelhet velem. Nem nyitom ki a szemem. Így mindkettőnknek jobb lesz. A levegő belém szorult amikor a haját éreztem valahol a nyakam környékén.
- Ne idegeskedj. - mondta fél komolyan
A hang irányából arra következtettem, milyen közel van most hozzám. Ráadásul még a hang majdnem a fülem mellől szólt. Most hogyan várhatja el, hogy ne legyek ideges? Így is alig tartom féken a légzésemet.
- Kész, kinyithatod a szemed.
A szemhélyam felpattant és egyből Claire-t kerestem a szememmel. A lány az ágyam szélén ült és engem nézett, az ajkán huncut mosoly nyugodott. Vörös haja kibontva, a fürtök beborították a vállát, néhány olyan hosszú volt a karom csiklandozta.
- Tudod, mit nem értek? - kérdezte pimasz mosollyal
- Magad? Mert akkor nem te vagy az egyetlen.
Claire küldött egy olyan nem-vagy-vicces nézést, de a szeme mosolygott. Felhúztam a szemöldököm.
- Vicces. De nem. Téged nem értelek. - rázta lassan a fejét - Nem félsz kimenni az Útvesztőbe, ahol Siratók vannak, de megrettensz egy tűszúrástól.
- Nem igaz. - vágtam rá gyorsan - Mindet álltam. Hányszor döftetek már belém tűt, ti Kóroncok?
- És hányszor nézted végig? - kuncogott Claire - Még akkor is fintorogsz, ha kötést cserélek.
Most én néztem csúnyán Claire-re. Nem rettent meg, inkább szembe röhögött és óvatosan megveregette a karom. Már el is felejtettem, hogy a kezét ott felejtette. Az érintése bizsergető érzést váltott ki, de nem állt szándékomban kimutatni ezt az arcomon. Hadd higyje, megsértett. Nem mintha annyira komolyan vette volna, látszott rajta, hogy csak szórakozik rajtam. Játszani akarsz, Claire? Akkor legyen!
- Hogyan mersz így elitélni egy Futárt?
Claire kezét a szívére tapasztotta, egy bánó arckifejezéssel. Visszafolytottam egy kuncogást. A lány közelebb csúszott az ágyamon.
- Bocsáss meg, már el is felejtettem, milyen komplex személyiségek vagytok ti, Futárok. A hozzám hasonló pórnép nem tudja ezt eléggé értékelni. - mondta mély megbánással a hangjában, szép színészi alakítás volt -De én feltétlenül ki akarlak engesztelni.
-Ejnye, Zöldfül, talán megbocsátok. - válaszoltam, most már nem álltam meg, hogy ne üljön ki egy gúny mosoly arcomra
-Hála az égnek! Legalább nem lesznek álmatlan éjszakáim emiatt.
- De, van egy pár feltétel, Zöldfül.
Claire szemöldöke felszökött. Mi az, csak most kezdődik a móka! A lány rosszat sejtve nézett a szemembe.
- És mi lenne az? - kérdezte óvatosan
Claire
- Már kifogyóban vagyunk a fájdalom csillapitóból is. - mondtam, titokban a halántékomat dörzsölve, a dolog sokkal sürgősebb volt, mint azt ki akartam mutatni
- Holnap kapunk szállítmányt. - nyugtatott meg Clint és előre engedett a sorban
Halkan megköszöntem neki. A sor mindig kilométeres volt vacsora időben. Előttem egy Téglázó állt, aki meglepetésemre köszönt nekem. Viszonoztam a gesztust és magamban örültem annak, hogy egyre jobban sikerül beilleszkednem ebbe a furcsa társaságba. Mondjuk, az is benne van a pakliba, hogy a srác azért köszönt nekem, mert tegnap én láttam el. Clint megérintette a vállam, a figyelmem újra felé irányítva.
- Claire, kérhetek valamit tőled?
-Persze. - bólintottam és félig felé fordultam
- Holnap reggelre meg kellene írni a listát a szükséges dolgokkal az Alkotóknak. Nem szívesen terhelnélek vele...Tudod, Jeff nincs mostanában jól, és nekem nincs ma időm összeírni, egy hosszú gyűlésen kell lennem.
- Rendben, megírom a listát.
Clint elmosolyodott és megveregette a vállam. Már el is felejtettem, hogy a kézfogás mellett ez a másik mozdulat amit úgy használnak, mintha kötelező lenne. Fáradt vagyok, de ha tényleg nincs ki megcsinálja, akkor kisegítem.
- Kapok egy délutáni kimenőt érte?
- De csak ha egy szót sem szólsz Alby-nek.
Nem igazán éri meg, de mégis elvállalom. Ha éppen délutáni kimenőt akarok, azt Jefftől is megkaphatom ingyen, de a fenébe is, ő éppen teszi a beteget. Sóhajtottam és tartottam a lépést a sorral.
Vacsora után semmi kedvem sem volt a csoportok Előljáróihoz menni és elkérni a szükséges eszközök listáját. Newt felajánlotta, hogy segít nekem, de én visszautasítottam. Igazából, nem is tudom miért. Valamiért, azóta az éjszaka óta nem találom a helyem a közelében. Rosszuk érzem magam, olyan mintha hazudnék neki. A legjobb lett volna, ha már másnap reggel beszélek vele és tisztázzom mit láttam. Azon gondolkodtam már, hogy talán túlhajszoltam magam és csak képzelődtem. De a vércseppek nem tüntetik el magukat. Kiráztam a Newt-ról való gondolataim, és inkább a dolgomra koncentráltam.
Annyira azért mégsem panaszkodhatom, az Előljárók többsége kézséges volt, például Zárt vagy Serpenyő. De aztán ott volt Winston aki nem bírta ki hogy ne tegyen pimasz és mocskos megjegyzéseket. Már megtanultam, hogy egyszerűen nem kell felvenni őket, ő csak ilyen. Megaztán, én vagyok az egyetlen lány itt, néhány fiú tényleg nem bírja ki, hogy ne próbáljon becserkészni.
Winston átnyújtotta a listát. A szemmel átfutottam, csak tárgyak voltak rajta.
-Tudod, szerintem mi nagyon jól együtt dolgoztunk volna.
Nem reagáltam rá.
-Csak kár, hogy Kötésagyú lettél.
Fel sem emeltem a tekintetem, csak ajtó felé indultam.
- Majd ezt mégegyszer amikor a kezed varrom össze.
Idegesen nyeltem egyet. A Téglázók raktára előtt álltam. Tök hülyén éreztem magam. Annyira ódzkodtam bemenni oda, ahol a többiek állították, Gally van. Ökölbe szoritottam a kezem és nagy levegőt vettem. Csak próbáljon kezet emelni rám! Magam bátoritottam és pillanatnyilag bántam, hogy nem hoztam magammal Newt-ot. Magabiztosnak álcázott lépesekkel bementem a raktárba. Belül hangokat hallottam, kalapálást meg fa csúszását fán. Gally dolgozott. Valahogy soha sem gondoltam volna ezt róla, hogy a kegyetlen, seggfej külső alatt igenis dolgos. Na jó, Gally az akiről beszélek, nem? Arról aki bekötött karral is harcra kényszeritett. Ne fényezzük!
-Csak a listáért jöttem.-mondtam határozottan, a karomat összefonva
Gally felnézett a munkájából és egy gyűlölködő pillantást vetett rám.Nyugi, én sem jószántamból vagyok itt, akartam mondani. Forrni kezdett a vérem a pillantása alatt, inkább elviselnék még két Winstont, minthogy vele beszéljek.
-Remélem tudsz irni, Zöldfülű.- mondta arrogánsan és lassan megközelitett
-Másképp nem lennék itt.
Forgattam a szemem, ő pedig ráncolta méretes szemöldökét.
-Akkor irdÉ 1.000 szög, 5 kalapács, 10 köteg drót, 1 fűrész...-diktálta és én pedig fürgén irtam, ügyeltem arra, hogy ne le maradjak, csak égne az arcom visszakérdezni valamire
Amikor befejezte, elraktam az irószert és a papirost. Kerültem Gally tekintetét, és az ajtó felé indultam. A Téglázó viszont erőteljesen visszarántott, megragadva a karomat. Már nem fájt a bal karom, de a fogásától mégis valami belém nyilalt. Megpróbáltam kirángatni a kezem a szoritásából, de az acélnak tűnt. Nem engedett, de én sem.
-Azt hiszed, okos vagy, mi Alkotó? -szegezte nekem a kérdést, ami annyira váratlanul ért, hogy még replikázni sem tudtam hirtelen
A karom nem tudtam tovább magam felé húzni, már igy is borzasztóan fájt. Az viszont még jobbat ütött bennem, már más is nevezett ennek, Alkotónak. James, a volt Futár. Félelemhullám söpört végig rajtam. Deja vu.
-Azt gondolod, hogy biztonságban vagy és senki sem tud rólad, mi? -a hangja szemrehámyással és arroganciával telitett, düh öntött el, ami jó kis egyveleg volt a félelemmel
-Nem tudom miről beszélsz!
-Nagyon is tudod, miről beszélek. Nem csak én tudok rólad, Alkotó.
-Miről beszélsz?! -védekeztem és továbbra is a szoritásából készültem kitörni - Talán megszúrtak, vagy mi a fene?!
Gally sötét nevetést hallatott, a hátamon futkosott a hideg. Hogy a fenébe jutok ki ebből a helyzetből? Átkoztam a saját hülyeségem amiért nem hoztam magammal senkit. Senkit. Egyedül vagyok ezellen a óriás ellen.
-Látod, még ezt is tudod, Alkotó. Igen, egy évvel ezelőtt megszúrtak és visszatértek bizonyos emlékeim. Te voltál bennük, segitettél nekik kinozni minket. -köpte felém a szavakat, a hangja gyűlölettől és undortól fröcsögött, a szeme ölni is képes volt
De hát én semmit sem tettem. Esküszöm!
-Engedj el, Gally, azonnal!
-Mi lesz ha nem, huh? Hivsz erősitést? - gúnyolódott és bennem kezdett elhatalmasodni a pánik, mi lesz velem? Hisz senki sem tudja, hogy itt vagyok!
-Engedd el a karom, most!
-Könyörögj!-válaszolta és erősitett a szoritásán, én visszafolytottam egy nyögést, ő pedig látványosan élvezte a szenvedésem
-Nem!
De ekkor váratlanul rám mosolygott a szerencse, mert egy hang a nevemet kiáltotta,  felénk közeledve. Gyorsan felismertem a hangot, Newt volt az. Nem tudja, mennyire örülök neki. Az Előljárónak is rá kellett jönnie, vége a mókának, legalábbis részéről. Gally vonakodva, de mély undorral, ellökte a kezem. A marka helyen vöröslött a bőr, a kezem nyomban oda is kapott. A fiú szeme égetett ahogyan még egyszer felém fordult:
-Egy szót se merj szólni. Senkinek. Akinek fecsegsz, meghal. Figyelünk. Ha ki mered nyitni a szád, talán összevarrt szájjal fogsz egy szép reggel felébredni, ha egyáltalán megéled a hajnalt.

A Változó 10. Fejezet

Thomas
Csak pár órára zártak be abban a kegyetlenül fehér szobában ahová hozott Janson és a fegyveresek. Amikor a szobába vetettek egyébre sem tudtam gondolni, mint hogy én ártatlan vagyok és ez mind csak egy félreértés.
- A7 ugyan túlélte, de még meg lehet oldani a helyzetet! - ordítottam miközben az ajtót dörömböltem - Én ki tudom javítani! Csak én tudom mire képes a Változó, hiszen én alkottam!
Csend.
Csak csend.
Semmi haszna, ezek csak üres szavak. Ezt te is tudod, gondoltam és lesütettem a tekintetem. Úgy viselkedtem mintha igazán egy lennék a VESZETT-ből. Undorodtam magamtól, a torkom keserű volt.
Teresa próbált velem telepatikusan kapcsolatba lépni. Egy darabig hagytam hogy beszéljen a fejemben, hallottam a sírás küszöbén álló hangját, ami később nyöszörgéssé torzult el. Zavart, és még jobban felkavart. Egy idő után szó nélkül megszakítottam a kapcsolatot és Teresa hangja először elhalkult, majd végleg megszünt.
A fejem néha teljesen üresnek tűnt, néha viszont zsongott. Az agyamat megbénitotta a fal fehérsége. Azon gondolkodtam mikor jönnek értem, hogy véget vessenek az életemnek. Láttam már, hogy máskor is amikor halálra ítéltek egy dolgozót, bevezették egy szobába és öt perc után nélküle jöttek ki. Persze két hónap után megtaláltuk Teresával a hullaszekcióban.
De velem miért nem végeznek már? Miért húzzák az időt?
Biztosan szeretik nézni ahogy ebben a szobában vergődök és gyötrődök. Talán ezt is büntetésül szánják.
Mivel követtem el én nagyobb hibát mint az az orvos, aki kínjának hamarabb vetettek véget?
Azt hittem bele örülök a magányban. Jobb híján azon kezdtem ábrándozni hogyan fognak megölni, már pedig biztosan meg fognak. Elképzeltem, hogy az egyik fegyveres a fejemhez emeli a pisztolyt. Áh, nem, nem így lesz. A patyolat fehér falat beszennyezné a kifröccsenő vérem és annak Janson nem örülne. Talán majd belém szúrnak valami tűt és a méreg majd megöl. Igen, biztosan így lesz. Így Jansonnak sem kellesz amiatt fájjon a feje, hogy a hullám után takarításra lesz szükség.
A saját morbid gondolkodásom megrémített.
Sőt, a halálom gondolata felkavarta a gyomromat. A testemet pánik szállta meg. A sarokban üldögéltem és magam elé bámultam.
Pislogtam.
A hófehér falról a vérem csorgott le.
Pislogtam.
Az ajtó felcsapódott és Janson jött. A szemem elkerekedett. Egyedül jött, semmi fegyveres katona, vagy tolható asztal fecskendőkkel.
- Thomas.
Azt hittem annyi erőm sem lesz, hogy megmoccanjak, de akkor annyi erő szállt a végtagjaimba, hogy villám gyorsan felpattanjak. Meg is tántorodtam egy kicsit.
- Jött, hogy véget vessenek az életemnek. - vicsorogva néztem a doktorok doktorára, Jansonra
-Ugyan már, hagyjuk ezeket a vandál megnyilvánulásokat. Gyere, üljünk le. - intett Janson és leült az asztalhoz
Úgy ült le mint egy délutáni teához. Hidegen, kimérten nézett rám, várva hogy helyet foglaljak.  Elővigyázatos léptekkel, de megtettem amit várt tőlem. Tudtam, hiába való az ellenkezőjét tennem. Janson átható pillantást vetett rám.
- Te melyik oldalon állsz? - a hangja szemrehányással téli volt
- A VESZETT oldalán. - válaszoltam kisvártatva, de Janson csak hitetlenül pillantott rám
- Akkor nem ülnél most itt.
Az arroganciájától orrni kezdett az agyvizem. A körmeim a kezembe mélyesztettem.
- Hiszen csak hibáztam! - kiáltottam fel és az asztalra csaptam
- Ez nem hiba volt! A munkatársad, Teresa Agnes és Dr. Moore jelentett. - emelte fel a hangját, Janson diadalmas grimaszt vágott - A rebellis cselekedeteid következményeinek teljes tudatában, szándékos engedetlenséget követtél el. Még a fizikai gyengeségre sem hivatkozhatsz, az életjeleid mindvégig normálisak voltak.
De hát ez lehetetlen!  Emlékszem, hogy émelygett a gyomrom és alig vánszorgott a fürdőszobáig. Nem lehetnek jók az életjeleim. Itt valami nagyon nem el lett nézve!
Vagy elárultak, suttogta egy hang a fejemben
Annyira kihoztam Janson-t a sodrából, hogy felállt a székből és asztalra csapott. Hiába püffesztette ki a mellkasát és fújta fel magát, engem nem félemlített meg, sőt még jobban arra bátorított, hogy beszéljek.
- Miért vagyok még életben? - kérdeztem kertelés nélkül
- Mert te is életben hagytál valakit. Látod, Thomas, innen indult minden baj. Olyan nehéz lett volna megölnöd?
Álltam a lekezelő és gyűlölködő pillantását. Mérget pumpált a vérembe.
- És most mit akar velem? - néztem keserűen a doktorra - Paige kancellárral és a VESZETT döntött a sorsodról. - kezdett újra nyugodt hangon beszélni, közben pedig lassan kezdte megkerülni asztalt - Mint tudod, minden rebellis viselkedés halállal büntetendő. De Paige kancellár úgy gondolta, vétek lenne ilyen briliáns elmét elpazarolni.
- Ígyhát mi lesz velem? - a hangom a baljós sejtéstől csengett
- Változó leszel.
Claire
Sok minden megváltozott mióta Minho visszatért az Útvesztőből. És most nem csak arról van szó, hogy újra visszaállt a rend a Tisztásra Alby vezetése által. De köztem és Minho között is változtak bizonyos dolgok. Hogy pozitív vagy negatív irányba, azt még magam sem tudom eldönteni.
Jelenleg Minho még nem áll olyan jól fizikailag, annyira gyenge, hogy Clint ágyhoz kötelezte egy hétig .Rájöttem, hogy jobban tetszik az új Minho. Kicsit más. De mint ezelőtt, kihívás vele az élet. Persze most még nem igazán panaszkodhatom, hiszen az altatók és a gyógyszerek miatt ugyanannyit látom alva, mint ébren. De amikor netán ébren van, bepótolja amikor nem tudott beszélni. És még én hiányoltam a beszólását és a humorát? Oh, nem tudtam én mit kívánok.
Lehet, hogy furcsa és megszállott dolognak tűnik, de sokat jelent nekem ha mellette ültetek, amikor alszik. Gyakran eszembe jut az az este, amikor megtudtam, hogy nem láthatom többé, olyankor gyomorgörcs jön rám. Megmérem a pulzusát, csekkolom a test hőmérsékletét meg a sebein a kötést. Aztán megnyugszom. Legalábbis egy darabig.
Most is mellettem fekszik. Én ügyelek rá, pedig már vége a munkaidőmnek. Clint ugyan nem támogatja ezt, szerinte túlhajszolom magam. Talán igaza van, mert tényleg fáradt vagyok, a szemehéjam nehéz és talán ülve elalszom. De még csak 10 percet ülök. Ígérem.
Ásitottam.
Hogyan fáradthatok el ilyen könnyen? Hiszen csak nézem. Mennem kellene. De mégis, nehéz szívvel hagyom itt. Tudom, hogy itt biztonságban van, itt nem fogják a Siratók megölni.
Minho álmában köhögött néhányat. Fürgén közelebb húztam a székem az ágyához. A köhögése rögtön elhalt, a fiú pedig újra mély álomba szenderedett. Éberen figyeltem ahogyan a szervezete megnyugodott, a légzése megént egyenletes lesz. A kezem reflex szerűen a homlokán termett, hogy ellenőrizze van-e láza. Nem volt lázas, én pedig fellélegeztem.
Kisepertem a sötét fürtjeit a szeméből.  A kezem önkéntelenül is, de lejjebb csusszant, át az orrán, végig rajzolva a profilját. Elidőzött az arcán, simogatva és enyhítve az arcát csúfító sebek okozta fájdalmat. Clint nem adott neki fájdalom csillapitót már hat órája. Talán még álmában is küzd a fájdalom ellen. Kaptam az alkalman hogy megfigyeljem a vágásokkal dekorált arcát. Most végre nyíltan megbámulhatom, anélkül, hogy más egyéb hozzászólásaikat kapnék tőle. Akármennyire is küszködöm a büszkeségemmel, el kell ismernem, hogy Minho jóképű. Jó, persze, mondom én aki csak más fiúkhoz tudom hasonlítani. De azért még ne essen félreértés, én nem estem bele, csak eljutottam odáig, hogy letisztázzam magamban ezt az egyszerű tényt. Mindig is érdekesnek találtam az arcvonásait, a mandula alakú szemét, a sötét tekintetét, a kihangsúlyozott arccsontját.
Az ujjaim saját életre keltek, mire már észbekaptam a hüvelykujjam az ajkát simította. Az ajka cserepes volt ugyan, a hosszas vízhiány és legyengülés miatt. Az ujjbegyeim végigsimitották az ajkát, érezve annak melegségét.
Minho köhögni kezdett, ezzel végre racionalitást és megálljt parancsolva nekem.
Elkaptam a kezem az ajkáról, mintha megégetett volna. Az arcom viszont nagyonis égett. A kezemmel tapogattam lángoló arcomat, és elöntött a bűntudat. Mégis mit gondoltam? Nem érinthetetem csak úgy meg! Gondolkozz már egy kicsit, Claire!  Égő arccal néztem a még mindig békésen alvó Minhóra.Mi lett volna ha hirtelen felébred? Nem is mertem elképzelni. Ugyan már, hiszen csak ápoltad! Igen, de nem tartozik a munkámhoz, hogy alvó fiúk arcát cirógassam.
Főleg nem Minhóét!
A pillantásom visszakalandozott Minhóra. A fiú mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Szerencsém, hogy nem kelt fel. Ha felkelt volna, azt soha sem tudtam volna kimagyarázni Minhónak.
Megráztam a fejem és próbáltam minden képet kiverni az Futóról és az ajkairól.
Egyszer csak kopogtatást hallottam. Ha Minho ébren lenne,  csak kiszolnék, hogy 'szabad' ,de most csak felálltam a székből és kinyitottam az ajtót.
-Newt. - pillantottam meg az ajtófélfánál várakozva
- Már megént éjszakázol? - kérdezte aggódó arccal - Tudod, szerintem nem tesz jót neked.
- Jól vagyok. - vágtam rá gyorsan
Jól vagy? Ugyan már! Az előbb még Minho ajkáról ábrándoztál.
Newt gyorsan megadta magát, úgy látszik túl fáradt volt, hogy leálljon velem vitázni. Nyúzottan sóhajtott.
- Gyere, a kunyhódhoz kisérlek.
Bólintottam. Újra ráeszméltem milyen ólom súlyú a szemhéjam. Sűrűn pislogtam. Egy utolsó pillantást vetettem a bent fekvő Minhóra.
-Gyere, mielőtt még itt összeesel nekem a fáradtságtól.

A Változó (TMR-Minho)- 9. Fejezet

Claire
 
Mit meg nem adnék most egy pillanatért a múltból, csak hogy elfelejtsem ezt a nyomorúságos jelent.
Nem tudtam visszaaludni.Vagy a vérben tocsogó Newt vagy a szétmarcongolt Minho járt az eszemben.Nem volt nyugtom.Friss levegő után áhitoztam, zúgott a fejem.Mielőtt még rendesen előbújt volna a nap, kisurrantam Newt szobájábol.A lábam valamiért az Útvesztő még ki nem nyilt kapujához vitt.Leültem a fűbe és vártam, hogy széttáruljon.A környék síri csendben volt.Segitett rendezgetni a gondolataim.
Egy morzsolódó hangra lettem figyelmes. Felpattantam, mint akit megszúrtak. Az Útvesztő négy kapuja lassacskán kinyilt. A hozzám legközelebbihez sétáltam. Tiltott dolog kisétálni ha nem vagy Futár, nem? Megálltam a tátongó bejárat előtt. Ez a tátongó szörny nyelte el Minhót.
-Mit csinálsz itt?-kérdezte valaki a hátam mögött-Tudod, hogy nem szabad bemenned.
Clint volt az, a házam előljárója.
-Tudom, csak..nézd!
Valami mozgást láttam az Útvesztőben. Kiváncsiságom felülmúlta az eszem, mielőtt még Clint megállithatott volna, befutottam. A levegő egyből melegebb és fülledtebb volt, mint kinnt. Amikor az áporodott levegőbe szagoltam megcsapott a rothadó növények szaga ls még valami dermesztően ismerős: vér. Visszaléphettem volna, de nem tettem.
Belém szorult a levegő, amikor megláttam.
Minho volt ott. A földön ült, a hátát az Útvesztő falának támasztotta.Oda rohantam hozzá és térdre zuhantam.Hiába szólitottam, rázogattam, nem reagált. Megmarkoltam a kezét, ami sajnos hideg volt. Meghalt, gondoltam és a hideg rázott ki. Gyorsan felálltam és kinéztem az Útvesztőből.Clint halálsápadtan még mindig ott állt, ahol utoljára láttam.

Minho

Fájdalom, ez minden amit éreztem amikor kezdtem magamhoz térni. Csontighatoló, tömör, szűntelen fájdalom. Nyugi, ha fáj még valamid, azt jelenti hogy még élsz, mondtam magamnak, hogy összekaparjak némi erőt. Hiába minden nyafogás, fel kel kelnem és tovább kell mennem, ha nem akarom úgy végezni mint Nick. Csóró bökött, sosem volt a szívem csücske, de senki sem érdemel olyan halált amit ő kapott. Senki. Az Alkotók vért akartak látni, törött csontokat és vérfagyasztó sikolyokat.
A szemhélyamon keresztül nem szűrődött át fény, így azt gondoltam még mindig éjszaka lehet. Sokszoros parancsomra a szemhéjaim engedelmeskedtek és végre megláttam a körülöttem lévő világot ami cseppet sem hasonlitott az Útvesztőre. Inkább valami szoba volt, tele ágyakkal meg...várjunk csak, ez olyan mint a Tisztáson a gyengélkedő!
Hát mégiscsak megcsináltam, örömömben fel akartam pattanni, de éles fájdalom nyilalt belém, már majdnem megfeledkeztem az állapotomról. Hangosan felnyögtem és szitkozódtam. Az izmaim mintha zselévé váltak volna, meg sem tudtam moccanni, de az agyam viszont szüntelenül pörgött. Nem emlékszem hogyan jutottam vissza, sem arra, hogy bárkivel találkoztam volna, aki elhozott volna a Kóroncokhoz.
-Ó, hát végre felkelt!- szólalt meg egy hang és én nehézségekkel megküzdve, a hang irányába forditottam a fejem -A többiek már azt hitték úgy kiütötted magad, hogy sosem kelsz fel...
Valami Kóronc volt, azt hiszem Clint a neve. Na jó, ne nézz így rám amiért nem tudom a nevét, nem sokszor jártam a Kóroncoknál és amikor ott voltam nem éppen ismerkedősdit ját-szottam. A Kóroncok amúgy sem komálják a futárokat valamiért, de hogy miért, azt a halálomig nem fogom megtudni. A srác lekezelő hangja viszont majdnem beinditotta a szarkazmus-gombomat. Nyugi, vigyázz a szádra, intettem magam, Ez a bökött ad neked gyógyszert, tudod, tűt szúr beléd, nem most kellene megmutatni, hogy ki a kakas a tyúkolban...
Clint odasétált az ágyam melletti asztalkához, éberen követtem a szememmel.
-Oké, nyugi, tudom, más Kóroncot vártál.- vonta meg a vállát, én pedig felvontam a szemöldököm - Alig tudtuk rávenni Claire-t, hogy tágitson az ágyad mellől. Végül szerencsére Newt-nak sikerült elvinnie a kunyhójához.
Igen, tiszta szerencse, szólalt meg a szarkasztikus énem, mielőtt még megállithattam volna. Tényleg fáradt vagyok.
Elbarangoltam a gondolataimban és a Kóronc ki is használta az alkalmat, hogy egy méretes tűt szúrjon a bal karomba. Az ajkamba haraptam és bosszúálló tekintettel Clintre néztem. Őt nem zavarta a jeges tekintetem tovább folytatta a dolgát, levett néhány kötözést, belém döfött néhány tűt, efélék.
-Tudod, szerintem te nem érdemled őt meg. - szólalt meg hirtelen- Három este virrasztott nálad, ugye tudod? Jóságot adott neked, pedig te biztosan csak elutasitottad volna, minden-kivel ezt teszed, még Newt-tal is. Nem tettél semmit, hogy megérdemeld őt. És nem is látok esélyt, hogy valaha is fogsz tenni.
Szótlanul feküdtem az ágyon. Ez bökött, ez a szerencsétlen Kóronc osztja nekem a szentlec-két? Ő, akivel soha életemben nem beszélgettem, kezd el arról beszélni, hogy mi jó és mi nem amit teszek?
-Megmentettem az életét, bökött!
-A saját emberedtől? Az igen! - gúnyolódott tovább Clint, miközben kihúzta az utolsó tűt -Tégy neki egy szivességet és mentsd már meg magadtól is, jó?
A karom hamarabb reagált a mondatára, mint az agyam, és meg is bántam ezt, mert amint megfeszült a karizmom, egy égető fájdalom szúródott a karomba. A tehetlenség hurokként fogott körül nem engedett el.
-És mégis ki mondta ezt?- morogtam megfeszitve az állkapcsom
-Newt.-válaszolt Clint nemes egyszerűséggel.
Most már a szúró fájdalom kevésnek tűnt, ahhoz képest, amit belül éreztem. Nem akartam hinni a fülemnek és a józan eszemnek.
-Newt mondta ezt?- köptem ki keserűséggel a szavakat
Clint komótosan elcammogott az ágytól az ajtóig és visszapillantott rám.
-Ha Kóronc vagy, egy idő után már szinte mindenki gondolatát ki tudod olvasni. Newt egy szóval sem mondott ilyet, de a szeme igen kifejező volt.

Thomas

Az ágyamban feküdtem és próbaltam lecsillapitani cigány kerekeket hányó gyomromat. A4 holtteste látványa beleégett a retinámba és nem engedi, hogy feletsek.
Tom?
Lecsukódott szemhéjaim felugrottak. Teresa telepatikusan kommunikált velem.
Itt vagyok, Teresa.
Jól vagy?-kérdezte mély aggodalommal a hangjában
Igen, azt leszámitva, hogy mindjárt megént kidobom a taccsot.
Hol vagy?
A szobámban.
Egy cseppnyi szünet után hozzátettem:
Teresa, mi ez a nagy kérdezősködés?
Teresa hallgatott, szinte magam előtt láttam ahogyan lesüti a tekintetét és az ajkába harap.
Teresa?
Féltelek, Tom. Érzem, hogy valami szörnyű dolog fog történni.
Hallgattam, mert sajnos én is hasonlóan éreztem. Mintha időzitett bomba lenne a belsőm, a levegő pedig puska porral telitett, és akármelyik pillanatban felrobbanhat.
Meg kellett volna ölnöd, Thomas.
Te megtetted volna? Megölted volna A4-et a helyemben?
A lány elnémult. A szemem elkerekedett és egy félelem hullám söpört át a testemen.
Teresa, ugye megölted?
Teresa?
Nem! Nem tudtam!- A kiáltása visszhangzott a fejemben-Nem tudtam, Tom, sajnálom.
Hideg futkosott a hátamon és felgyorsult a szivverésem. Falfehér lettem, és néhány pillanatig nehezemre esett fenntartani a telepatikus kapcsolatom Teresával.
Tudatában vagy annak, hogy mennyira nagy bajban vagyok most?
Tom...
Szerintem tudod, ellenkező esetben nem kerestél volna fel!
Zajos gondolatok balhéztak a fejemben. Legszivesebben orditottam volna. Az adrenalin zuhatag döngött az ereimben és arra késztetett, hogy feltépjem az ajtót és romokba döntsem a világot és ezt a kinkamraként használt labort...
Talán úgy is mindjárt betörik az ajtóm és értem jönnek.
Sajnálom, de nem tudtam megtenni, főleg miután kiborultál...
Szóval az én hibám?, akartam visszavágni. Az én hibám, hogy képtelen voltam megölni egy ártatlant, mert egy csöppnyi empátia megállitott. Mert már annyira azonosúltam azzal a szörnyű masinával, hogy nem láttam más megoldást mint elmenekülni magamtól és attól aki lettem.
Nem volt időm visszavágni Teresának, az ajtómon valaki berontott. Felpattantam az ágyról. Dr. Moore két fegyveres, patyolat fehérbe öltözött férfivel az oldalán ott termett a szobámban.